Csak egyszer még beszélhetnék vele, csak elmondhatnám, mit jelentett nekem...
Ha volna még lehetőségem, elmondanám, amit akkor kellett volna, de gyáva voltam és sértődött.
Megbántva, gyűlölködve néztem rá és nem akartam megbocsátani neki. Bűnös vagy! Szenvedjél! Én is szenvedtem, hát érezd te is, mi az! Kegyetlen voltam...
Csak egyszer még beszélhetnék vele, hogy elmondhatnám, minden kemény, odavetett szavamat megbántam. Hogy bármit tett én megbocsátottam. Ha itt lenne, megmondanám neki, hogy szeretem, akkor is, ha tudom ő nem mondaná... mert neki is nehéz volt kimondania... Soha nem is mondta... Soha nem mutatta... És soha nem is ölelt meg...
És még is, csak egyszer még beszélhetnék vele... Én mondanám! Én mutatnám! Én megölelném!
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Kosztolányi Dezső
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Kosztolányi Dezső
Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Ady Endre
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Ady Endre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése