Volt idő, mikor megfogadtam: Nem, nem soha többé nem gyötröm magam a múlttal, úgy sem tudok változtatni rajta! Volt idő, mikor azt hittem, ha eltemetem az emlékeimet, azzal teszek jót magamnak. Körül néztem kis életem romjain, majd minden emléket összegyűjtöttem és egy határozott mozdulattal kidobtam. Aztán egy nap a testvérem azt mondta nekem, nem élhetsz a múltban, de a múlt nélkül sem. Épp ő mondta, aki mindig menekült, minden elől egész életében, aki inkább terelte a témát, csak hogy ne beszéljünk róla. Változnak a dolgok...
Akkor azt gondoltam, most megint mért szól bele a dolgaimba, majd én tudom mi a jó nekem. Most pont így jó és nem vagyok kíváncsi mások véleményére. Néhány hónapig el is voltam így magamban, bezárkózva kicsiny világomba,amikor egy nap ráébredtem arra, hogy üres vagyok belül. Se érzelmek, se fájdalmak, se örömök. Se emlékek... mintha nem is léteznék! Mintha süllyednék egyre mélyebbre, nem kapok levegőt, megfulladok!
Kétségbeesetten kapálóztam az élet nevű folyóban, de egyre csak sodort az ár magával. Kerestem, kutattam valami után, amibe megkapaszkodhatnék és akkor valahonnan lentről a mélyből felbukkant valami, egy picinyke kis emlékfoszlány a távoli múltból... kavicsvárat építek a testvéremmel... Ezt követte a többi is, némelyik nevetést, jókedvet hozott magával, legtöbbje könnyeket. Az elmúlt években nem emlékszem, hogy sírtam volna, még azt sem engedtem meg magamnak. Mostanában meg egyre többet, a legapróbb dolgokon képes vagyok pityeregni és néha már unom saját magamat, hogy ilyen kis nyavalyás lettem. De azt hiszem most jött el az idő, hogy feldolgozzam múltat és ebben segítenek az emlékek, a Kavicsvár és a barátok. Múlt nélkül nincs jelen, emlékek nélkül nincs élet.
igaz. együttérzek veled
VálaszTörlés