Úgy ültél ott, mint egy árva gyermek,
Lelked fázott a magánytól és nem a tested.
Sárga pulóvered összefogtad remegve
Sápadt megtört arccal néztél messze merengve.
Talán reménykedtél egy új csodában,
Talán elhitted, hogy van még bocsánat.
S még vártál, lopva néztelek,
Számolva az elvesztett éveket...
Nem volt szó, nem volt erő, hogy kimondjam
És végül a könnyekből is kifogytam.
Féltem, már többször adtam neked új esélyt
S a vége az lett mindig, hogy te elmentél
Csalódottan álltál fel és tétován léptél,
Még egyszer utóljára ablakomra néztél.
Búcsút mondtam, utolsó könnyem letörölve
Nem sejtettem, hogy most végleg, hogy örökre...
/régebbi versem/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése