Élek!

Talán fel sem fogom.

Igen képtelen vagyok rá.

Mert annyira hihetetlen, de miért ennyire hihetetlen?

Boldognak lenni és Élni. Megvívtam érte a harcaimat, nem volt könnyű, nagyon nem. De megérte. Rengeteg szépet és jót tartogat nekem az Élet, amiket most halmozottan kapok, én hülye meg önként le akartam mondani róluk. Hát mennyivel jobb most nekem így? Sokkal, de sokkal. Mi másért élnék, ha nem azért, hogy boldog legyek? Hát éppen ezért. Boldog vagyok. Szerelmes vagyok. Felfoghatatlan, leírhatatlan, elmondhatatlan, amit érzek... csak azt tudom, hogy így bele gondolva, még soha, de soha nem voltam szerelmes igazán. Most élem és érzem. Egyszerre vagyok bizonytalan és egyszerre érzek mindent természetesnek. Megmagyarázhatatlan, de hát nem is kell keresni a kérdést a "miértekre", egyszerűen csak Élni kell. És én élek is. Ezt bizonyítja a mindig hevesen dobogó szívem is. Mondanám zakatol, de egy vonat mozgása is lomha hozzá, inkább hasonlítanám egy Űrsiklóhoz! XD

Igen, minden csodás... csak éppen, hogy a mérleg nyelve  középen álljon, ennyi sok jó mellé nyakamba kaptam "Halmozottan öbizalom hiányos lelkiállapotomat". Küzdök vele. Le akarom győzni. Ki kell találnom valamit, tenni, csinálni, alkotni, amivel bizonyítani tudom magamnak, hogy különleges vagyok. Nem elég, ha mások annak látnak, nekem is annak kell látnom magamat. Úgy hogy most keresgélek. 

De nem! Hagyjuk ezeket a rossz dolgokat, hiszen én boldog vagyok. Nekem van miért és ami a legfontosabb kiért felkelnem minden nap. És milyen szépek, boldogok ezek a napok. Élek. Mosolygok. Közben értetlenül nézek azokra az emberekre, akik kifejezéstelen arccal állnak sorba a boltban. Idegesek, nyugtalanok, türelmetlenek, nem tudnak mosolyogni és semmiben sincs örömük. Szomorú látvány. Ilyenkor mindig eszembe jut az a Kispál szám, a Bál és annak egy sora: "Mutasd meg nekik, hogy mi az az élet!" Megmutatnám, csak hogy mindenkinek magának kell megtalálnia, a boldogságát, pedig én úgy szeretném varázspálcával, egyetlen mozdulattal boldoggá tenni az embereket, hogy éljenek, hogy ne legyenek lélektelen robotok, mint akiket minden reggel felhúznak, mint az órát és mennek teszik a szokásos dolgaikat, érzelem, mosoly nélküli arccal. Nem rég még én is ezt tettem, egy voltam közülük... alig tudom elhinni... hogy én élek... ÉLEK! Fel sem tudom fogni... Élünk.