Az ablaknál állt.
Bámulta az eső áztatta aszfaltot.
Kihalt volt az utca, sehol senki, csak a lámpák sápadt fénye világította meg a pocsojákat. Ő is egyedül volt a sötét szobában. Csend volt, túl nagy csend, csak a kopógó eső monoton ritmusát lehetett hallani. Gyakran ácsorgott a függöny mögött, mintha várt volna valakit. Várt is. Mindig várt. Egyszer majd ejön érte, tudta, hitte, érezte. Egy nap majd felbukkan a férfi az álmaiból. Ismerte már minden vonását, magasságát, hangját és mozdulatát. Szerette attól a pillanattól, amikor először bukkant fel, mint káprázat, látomás. Tudta jól, hogy eljön a nap, amikor egymáséi lesznek. Egy csodálatosan szép és boldog napon, ami nem olyan mint a mai.
A csend és a magány egyre jobban húzta lefelé a mocsarában, amiből nem találta a kiutat. Kapálózott, próbált kapaszkodót találni. Néha úgy tűnt feléje nyúl egy segítő kéz, de ez arra sem volt elég, hogy megtartsa. Kapaszkodott volna beléjük, ahányszor felcsillant a remény, de mindig magára hagyták és ő még mélyebbre süllyedt a posványban, amikor elengedték a kezét. Már nem akart küzdeni egy jó ideje, megadta magát a sorsának. Hagyta, hogy sodródjon az árral, lesz ami lesz. Nem volt többé ereje. Hetek óta hallgatásba búrkolózva lézengett a négy fal között, nem engedett be senkit sem az életébe, sem a szívébe. Ha valaki közeledni próbált felé, ő visszahúzódott a csigaházába és elzárkózott előle. Senkire sem volt már szüksége, csak azt kívánta hagyják őt békén.
Hangos sóhajjal fordult el az ablaktól. Behúzta a függönyt, de az eső kopogását ezzel nem tudta kizárni. Egyre hangosabbnak, egyre idegtépőbbnek vélte, a síri csendben. Szinte dübörgött a párkányon a lágy permet, már kezdett elviselhetetlenné válni. Nyugtalanul tördelte a kezét és közben fel s alá járkált a szobában. Nem! Ezt nem bírja elviselni tovább! Muszáj kitörnie ebből az állapotból, muszáj tennie valamit, ez így nem élet! Elfutni, elmenekülni, maga mögött hagyni ezt az őrjítő magányt, ezt az kibírhatatlan egyedüllétet. Kitörni belőle, megszökni a problémák elől.
S mint akit üldöznek, tépte fel az ajtót és rohant ki az esőtől nedves utcára. Megállíthatatlanul rohant, végig a sötét úton, átugrálva a pocsolyákat ismeretlen célja felé. Bár megérkezne már, bárcsak tudná hova tart, bárcsak megnyugodhatna már. Zaklatott gondolatai elvonták minden figyelmét a környezetről, könyáztatta szemével nem látott semmit a gyenge lámpafényben. Nem vette észre a sötétben, feléje közeledő, kapucnis alakot, aki lehajtott fejjel, az utat bámulva bandukolt előre gondolataiba mélyedve. Mind ketten az ütközés pillanatában ocsúdtak fel és egy percig zavartan bámultak egymásra. Először a férfi szerezte vissza a lélekjelenlétét, rezzenéstelen érzelmektől mentes arckifejezéssel nézett a nőre:
- Segíthetek? - kérdezte, és bátorítás ként megpróbálkozott egy mosollyal, ami nem igazán sikerült, de hangjában lévő melegség, máris megtette a hatást.
A nő döbbenten nézett az előtte álló férfira, sosem találkozott vele, pedig régóta ismeri már, sosem beszélt vele, pedig hangját ezer közül is felismerné. Ő volt az, az álmaiból, akit várt, akit remélt, hogy megtalál. Ő volt a csoda, akire szüksége van. Tétován nyújtotta ki a kezét és meg sem lepődött rajta, hogy a férfi megfogja azt. Tudta, hitte, érezte, hogy soha többé nem fogja elengedni.
A remegő kéz a férfi kezében rögtön megnyugodott, egészen átmelegedett. Érintésük összeforrni látszott, mintha mindig is összetartozott volna a két gyöngéd kéz. A férfi a másik kezét is kinyújtotta a nőnek, aki Boldogan megfogta azt a kezet is.
VálaszTörlés- Csukd be a szemed! - mondta a férfi, s Ő maga is behúnyta szemeit. A nő nem tudta mire vélni a dolgot. Mégis volt valami a férfiban, valami, ami mindig is vonzotta Őt, álmaiban is, s immár a valóságban is. Elengedte hát Magát, hogy teljesen Eggyé váljanak. Becsukta csodaszép, tavaszszín szemét.
Két Lélek, két Csoda emelkedett fel hirtelen a magasba. A nő megborzongott ijedtében, de akkor a valóra vált álom megszorította kezeit, s Lelkével csak ennyit üzent: "Nem lesz semmi baj." Nyugalom és béke járta át a megtört teremtést, aki az emelkedéssel együtt végre Lelki mocsarából is kiemelkedett. Ledobta magáról a terheket, végre szabadon szárnyalt, lebegett, s érezte a ki nem mondott vallomás suhogását minden porcikájában. A férfi magabiztosan, rendületlenül adta Kedvesének az erőt, aminek meglett az eredménye: teljesen összeolvadtak.
Ha ember jár akkor az utcán, csupán egy fényes csillagot láthat az égen. Egy ikercsillagot, ami két ragyogó szív, két tökéletes Lélek bonthatatlan Egysége. Két test, egy Lélek, két láng, egyetlen Fény, két Csoda, de Egyetlen Igaz Valóság. Ezek ők, A Nő és A Férfi, akik mindig is összetartoztak, de az idő pusztító viharában csak nehezen találtak Egymásra. De immár felragyogtak, s most is a vihart elűzve táncoznak szikrázva, mind tündöklőbben... csak Te és én! (L)
A remegő kéz, a férfi kezének melegétől hamar ellazult. Bársonyos és érdes bőr simult össze, s ez az érintés többet ért minden vallomásnál, az örök összetartozásuk szimbóluma volt. Egy idő után a férfi kinyújtotta másik kezét, amit a nő azonnal megfogott. Így, egymás két kezét fogva álltak még egy darabig, majd a férfi lágyan lehelte a következő szavakat:
VálaszTörlés- Csukd be a szemed!
A nő egy darabig habozott. Nem értette, miért csinálja ezt rejtélyes kedvese. Mindazonáltal, volt valami kellemesen bársonyos a hangjában, ami arra késztette, bízzon benne. Így ő is behunyta szemeit, ahogy azt a férfi előzetesen már megtette.
Hirtelen a két Lélek elemelkedett a földtől. Csak lebegtek, egyre fentebb és fentebb és fentebb. A nő ijedten rázkódott össze az érzéstől. Mintha nem érezné lábai alatt a talajt, s közben mégis szilárdan állna. A férfi a Lelkével üzent:
- Bízz bennem!
Ez a bizalom megnyugtatta a nőt. Megtört szíve a magasság közelinek tűnésével egyetemben újra összeforrt, s összeforrt kedvesének szívével is. Egyként lüktettek, egy frekvenciával rezdültek, s ez a frekvencia csak emelkedett, ahogy fényességük is. A keresztek, amiket a nő egészen addig cipelt, most a porba hullottak. Az éghez közeledve tökéletesnek, könnyűnek, csodálatosnak érezte magát, s azzá is lett, amit gondolt. Fényes Lelke ragyogott a boldogságban úszva, összeolvadt Szerelmével, aki lágy csókkal pecsételte ajkait. A csók forró volt és édes, szenvedélyes és gyengéd, s egyetlen érintése órákig tartott.
Földön járó halandók azon az éjjel csak egy csillagot láttak. Egy ikercsillagot, ami két eggyé vált szív miatt fényesebbek, ragyogóbbak voltak, mint a többi. A Szerelem csillaga most is fenn ragyog, s ez a csillag Te vagy és én vagyok, A Nő és A Férfi... a Tökéletes Szerelmes Pár! (L) ÖRÖKKÉ, OSZTHATATLANUL, EGYKÉNT CSAKIS VELED!!! (L) :)