Az ötlettel Marika és Lívia állt elő. Menjenek ki a Tiszához és fagyizzanak egyet, ebben a nagy melegben jól fog esni egy, kis hűsölés.
- Na jössz Emese? Jössz Magdi? - kérdezte, majd tekintete megakadt Emőkén - Majd hozunk neked fagyit, nem sokáig leszünk.
Emőke kétségbe esve nézett Emesére, ugye nem megy el velük, ugye nem hagyja itt őt? Várta, hogy Emese megszólaljon, hogy ha Emőke nem megy, ő is marad. Annyira bízott benne, hiszen kettejük kapcsolata volt a legszorosabb az egész családba. És most, az első adandó alkalommal gyáván elfordult tőle és elárulta őt.
Fejében ezernyi kérdés kavargott, amikre választ nem talált, bárhogy is szerette volna. A "miért?" a torkát szorongatta, de tartotta magát egyetlen csepp könnyet sem ejtett. Hátat fordított az autónak, amibe még ő is befért volna és bement a házba. Nem szólt senkihez sem, kezébe vett egy könyvet és leült olvasni.
Egy óra múlva az ajtócsapódásokra riadt fel. Becsukta a könyvet és letette. Addigra ők négyen már bejöttek a házba. Vidáman nevetgélve mesélték, mennyire jó volt a Tiszánál. Emőke Emese tekintetét kereste, tudni akarta, hogy ő is jól érezte-e magát, de unokanővére kerülte őt.
- Hoztatok fagyit? - szegezte Marikának a kérdést végül Emőke és szigorúan nézett nagynénjére.
- Nem - felelte mosolyogva Marika, de nem nézett unokahugára - Nem volt nyitva a fagyizó.
- Hát jó - válaszolt Emőke és kiment az udvarra, kezében a könyvével.
Leült a cseresznyefa alá és hallgatta a házból kiszűrődő beszédet. Tudta, hogy azok nem vették észre, hogy ő kijött. Nem sokára megjelent nagymama az ajtóban, oda ment hozzá és egy ötszázast nyomott a kezébe.
- Menj, vegyél magadnak fagyit - mondta.
- Nem - rázta a fejét Emőke - Nekem nem a fagyi kellett volna!
- Tudom - felelt nagymama szomorúan - De mit tehettem volna? Mondd, mit? Ha az egyik ujjamat harapom az is fája, ha a másikat, az is.
- Ne aggódj nagymama - szólalt meg Emőke némi töprengés után - miattam sose aggódj...
Nagymama megsimogatta Emőke haját. Tudta, bár unokája még csak 11 éves, de nagyon erős. Erősebb sok felnőtnél, de neki a szíve szakadt meg érte. Talán egyszer elfelejtette volna, ezt az esetet, talán az idő begyógyította volna ezt a sebet, ha 4 év múlva, nem történik meg mégegyszer, pontosan ugyanígy minden. De Emőke akkor is csak annyit mondott:
- Ne aggódj nagymama...
- Na jössz Emese? Jössz Magdi? - kérdezte, majd tekintete megakadt Emőkén - Majd hozunk neked fagyit, nem sokáig leszünk.
Emőke kétségbe esve nézett Emesére, ugye nem megy el velük, ugye nem hagyja itt őt? Várta, hogy Emese megszólaljon, hogy ha Emőke nem megy, ő is marad. Annyira bízott benne, hiszen kettejük kapcsolata volt a legszorosabb az egész családba. És most, az első adandó alkalommal gyáván elfordult tőle és elárulta őt.
Fejében ezernyi kérdés kavargott, amikre választ nem talált, bárhogy is szerette volna. A "miért?" a torkát szorongatta, de tartotta magát egyetlen csepp könnyet sem ejtett. Hátat fordított az autónak, amibe még ő is befért volna és bement a házba. Nem szólt senkihez sem, kezébe vett egy könyvet és leült olvasni.
Egy óra múlva az ajtócsapódásokra riadt fel. Becsukta a könyvet és letette. Addigra ők négyen már bejöttek a házba. Vidáman nevetgélve mesélték, mennyire jó volt a Tiszánál. Emőke Emese tekintetét kereste, tudni akarta, hogy ő is jól érezte-e magát, de unokanővére kerülte őt.
- Hoztatok fagyit? - szegezte Marikának a kérdést végül Emőke és szigorúan nézett nagynénjére.
- Nem - felelte mosolyogva Marika, de nem nézett unokahugára - Nem volt nyitva a fagyizó.
- Hát jó - válaszolt Emőke és kiment az udvarra, kezében a könyvével.
Leült a cseresznyefa alá és hallgatta a házból kiszűrődő beszédet. Tudta, hogy azok nem vették észre, hogy ő kijött. Nem sokára megjelent nagymama az ajtóban, oda ment hozzá és egy ötszázast nyomott a kezébe.
- Menj, vegyél magadnak fagyit - mondta.
- Nem - rázta a fejét Emőke - Nekem nem a fagyi kellett volna!
- Tudom - felelt nagymama szomorúan - De mit tehettem volna? Mondd, mit? Ha az egyik ujjamat harapom az is fája, ha a másikat, az is.
- Ne aggódj nagymama - szólalt meg Emőke némi töprengés után - miattam sose aggódj...
Nagymama megsimogatta Emőke haját. Tudta, bár unokája még csak 11 éves, de nagyon erős. Erősebb sok felnőtnél, de neki a szíve szakadt meg érte. Talán egyszer elfelejtette volna, ezt az esetet, talán az idő begyógyította volna ezt a sebet, ha 4 év múlva, nem történik meg mégegyszer, pontosan ugyanígy minden. De Emőke akkor is csak annyit mondott:
- Ne aggódj nagymama...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése