Mindenkinek szüksége van egy emberre, aki meghallgatja, aki szereti.

Nekem is szükségem van egy ilyen emberre, akit úgy hívnak barát. Egy igaz barát, mindig ott van, amikor szükség van rá, még akkor is, ha éppen más hol kell lennie. Én ezt nem várom el egy barátomtól sem, általában igyekszem megoldani magamnak a dolgaimat, az élet erre nevelt. Arra, hogy mindig csak magamra számíthatok, éppen ezért panaszkodni sem szoktam. Nem is tudok. Úgy szokták kíhúzni belőlem, hogy mi a bajom. Nem vagyok csodalény, aki sérthetetlen, nagyon is törékeny vagyok, csak éppen elfojtok magamban minden fájdalmat. Csendesen szenvedő típus vagyok, ezért hiszik sokan, hogy erős vagyok, pedig ez nem így van. Amellett, hogy cipelem a saját gondjaimat másokét is a hátamon hurcolom. De ez nem jelenti azt, hogy MINDENT elbírok. Emberből vagyok én is.

Valahogy úgy vagyok összerakva, hogy mindig a mások gondjai az elsők és ha véletlenül valaki megkérdezi, hogy vagyok, akkor is rávágom, hogy jól, ha nem igaz. Csak mert nem akarok panaszkodni, nem jelenti azt, hogy minden rendben van. Aki igazán figyel rám, az észre veszi, hogy más vagyok, fura, tehát van valami bajom, hogy igénylem, hogy fogalkozzanak velem. De ugye én kérni sem tudok, nem tudok oda állni és mondani, hogy szeress egy kicsit, törődj a lelkemmel... A barátomnak ezt észre kell venni, cserében én is észre veszem, ha őt bántja valami. És ha valaki lehangolt, kedvetlen egy barát ne vágja oda, hogy már megint hozod ezt az emós formádat. Talán szomorkás hangulata mögött igazán súlyos problémák állhatnak, aminek a terhét, egyszerűen most képtelen egyedül viselni.

Ha azt mondom egy barátomnak, hogy most megfogom a kezedet, szorosan átölellek és ha valamilyen oknál fogva távolodnék, akkor húzz vissza... én azt úgy is gondolom. Igyekszem mindig ott lenni vele. Ha csak 10 percem van, abból 2-t akkor is megpróbálok ráfordítani, legalább annyira, hogy: szia, hogy vagy, minden rendben? Csupán ennyi is elég tud lenni, hogy kicsit megnyugodjon, legalább addig, amíg nem lesz több időm rá. És nem lesz fontosabb egy ostoba játék, mint a barátom, aki szeret, akitől csak csupa jót kapok. Mert ugye egy buta játék mire jó? Kitölti azt a 10 percet az életemben, amit hirtelen nem tudok másra szánni...

Milyen barát vagyok, ha ezt a 2 percet nem tudom feláldozni? Át kellene gondolni, hogy mit is köszönhetünk mi ennek a barátnak? Önzetlenül segített, ha szükség volt rá, meghallgatott és szólt hozzánk olyankor, amikor éppen senki más nem volt kíváncsi ránk. Ezt vajon megkapnám én egy buta játéktól? Talán el kellene gondolkodni rajta, hogy mi a fontosabb. Azt nem lehet, hogy mikor nekem szükségem van rá, akkor előveszem, és követelem, ami nekem jár... és törődök is én azzal, hogy vele most mivan? Biztos jól elvan...

Úgy látszik valahogy én vagyok genetikailag selejtesen kódolva, hogy minden nap eszembe jutnak a barátaim, hogy vajon jól vannak-e... És van még egy probléma velem, sajnos nehezen felejtek... Megsértődtem? Emózok? Ugyan! Csalódtam és nagyon fáj! Megbántottak és nehezen tudom lenyelni a békát... Egy héten keresztül vártam minden nap délutántól estig és tegnap egész nap... de csak vártam, vártam, vártam... Türelmesen, hűségesen a barátomra. És mikor megjött, közölte: Nincs kedvem lelkizni nagyon NINCS! És én megértettem, a világért sem akartam a gondjaimmal terhelni, hiszen meg van neki is a maga baja... Meg-meg... egy félóra múlva kiderült, hogy 2 másik barátjának a lelkét pátyolgatja éppen. Két olyan emberét, akivel napi kapcsolatban van... Ó hát igen... mert ugye én csak egy netes senki vagyok... egyértelmű, hogy nem érhetek annyit, mint egy igazi... Csak mikor neki szüksége volt valakire, hol is voltak az igaziak? Ki állt mellette? Ez a netes senki... Hányszor is?

És igen, muszály vagyok ide leírni ezt az egészet, mivel ő már tutira nem akar majd ezzel a témával foglalkozni, mivel ő már TÚL LÉPETT RAJTA. Csak én vagyok olyan nyomorék, hogy nem vagyok képes erre, mert nekem még sokat számít egy barátság, mert én nem intézem el egy vállrándítással, mert a barátságért tenni kell, ahogy az életben minden másért. Mert írhatnám én is, amit ő írt nekem este: "Haggyál békén. És most nyugodtan besértődhetsz és mondhatod, hogy csááá." Nem. Nem sértődtem be, de nagyon fájt ez is...

**************************************************

Nem nem fogok besértődni és nem fogom írni, hogy csáá... de te nyugodtan nyomkodhatod a nyomrult ikszdéidet és a kacsintós fejeidet, mintha nem is érdekelne az egész... Bár lehet, hogy tényleg nem is érdekel, de akkor ne legyél féltékeny arra, ha másvalakivel beszélek, mert neki éppen van ideje meghallgatni engem... Jajj! Várjál bocsi elfelejtettem... neked most nincs is géped! Hát persze milyen jó kifogás! Mégis minden nap fel tudsz jönni, mert ha akarod meg tudod oldani... És most biztos megint azt hiszed, hogy haragszom... hát nem, mert ugye van még egy hibám... nem tudok haragot tartani és mindig megbocsátok. Ez most éppen csak kikivánkozott belőlem... Nem haragszok, csak mint mondtam fáj. És ami fáj, ahogy egy új barátom mondta, azt mindig írjam ki magamból. Igen ettől talán megnyugszok és végre tudok aludni. 3:14 van... bár egy válasz sms többet ért volna és már rég aludnék. És még valami... nem én akartam a barátod lenni, te döntöttél úgy, hogy a barátom leszel és ha jól emlékszem ezért nagyon sokat dolgoztál... úgy döntöttél, hogy megteszel mindent azért, hogy segíts nekem, hogy élhetőb legyen az életem. Ebben a történetben én vagyok a róka... megszelídítettél és felelős vagy értem...