Sose mond, hogy soha

Hova tünnek a barátok, amikor éppen nekem lenne szükségem rájuk? Mért van az, hogy én itt vagyok nekik, amikor kell, meghallgatom őket, segítek nekik, szólok hozzájuk, amikor senki más nem méltatja arra őket, hogy beszéljenek velük?

Ezekben a napokban nagyon kellett volna legalább egy barát, aki odafigyelne rám, de eltűntek. Látom feljön msn-re de nem ír rám, ha ráírok félóra, egy óra telik el mire válaszol. Ez így megy napokig én meg csak várok türelmesen, lehet problémája van és majd elmondja... Elmondta... szerelmes... hát valahogy erre nem voltam kíváncsi, nem velem kellett volna ezt megosztania, azok után, amiket ketten átéltünk fájó tud lenni, hogy van egy másik lány is. Aztán azt mondja, ne haragudjak, most túl sok minden összejött neki, de ígéri holnap jön és majd beszélünk. Másnap jött és nem beszélt. Egy másik barát felnézett 10 percre, majd sűrgősen mennie kellett. Vártam, hogy majd jön még, hogy valakinek kibeszélhessem magamból azt, ami bánt... De csak vártam, vártam, vártam. Nem tudott jönni, de majd elmondja miért nem. Egy újabb nap telt el a hallgatásban...

És másnak jövök azzal a reménnyel, hogy majd most minden jobb lesz, itt lesznek és végre beszélünk... Erre feljön az első, nem ír. Megyek Facebookra és látom, hogy Farmville-ezik. Hát mondom: Na jól van, majd akkor később... De később se. Várom a másikat, hogy majd jön és beszélünk, de ekkor már nagyon szükségét éreztem volna a beszélgetésnek. 7 körül felnéztem és látom ő is volt fent Facebook-on farmozott, akváriumozott... Nem hiszem el, hogy egy napon belül két barátom is inkább a farmville bocit választotta inkább, mint hogy rám köszönjön. Az egyik barátnőm azt mondta neki nyugodtan írhatok ő itt van. Írtam. Írtam, hogy szeretem, mert úgy éreztem már csak rá szamíthatok, de egy óra múlva sem jött válasz... ekkor éreztem úgy, hogy kész vége, feladom. Kinyomtam az msn-t, engem többé nem láttok, ha nem kellek nektek. Már készült az új msn, már a vipemet töröltem, hogy soha többé semmilyen kapcsolatba ne kerüljek velük... Amikor egy közösségi oldalon meglátom, hogy megint volt fent. Felmegyek msn-re mert én hülye reménykedtem abban, hogy 5 percre bejelentkezik és végre tudunk beszélni... Kár volt. Viszont egy másik barát rámírt, hogy ne menjek el, ne hagyjak itt mindent, mert azért vannak akik szeretnek. Vele beszélgettem, ő nyugtatott meg, ő éreztette velem, hogy fontos vagyok neki, ő akivel mindig olyan hálátlanul viselkedek...

Mennyire érdekes, hogy a sors mindig közbeszól? A vipemet én már egy ideje csak két ember miatt tartottam fent, akik csak ott érhettek el, ha akartak. Tegnap lemondva erről a két emberről letöröltem. És este, mikor kezdtem megnyugodni, egyszer csak az egyik ember a kettőből bejelentkezik msn-en, miközben már egy hónapja nem hallottam róla. Ez nem lehet véletlen. Ilyen nincs, hogy pont most?! Most mi legyen? Ráírjak? Nem merek! Éppen írtam Anitának, hogy nem merek ráírni, mikor ő rámírt. Egész éjjel beszélgettünk, a kedvéért fent maradtam. Jó volt dumálni. És végre kivertem a fejemből azt a mondatot, ami egész héten nem hagyott nyugton: soha... SOHA többé... Sose mond, hogy soha, mert mindig jön valaki, mindig kinyíllik egy ajtó, amin belép valaki az életedbe. És vannak ajtók, amiket te bezárva tartasz, előfordulhat, hogy azok mögött türelmesen vár valaki, hogy kinyisd az ajtót.