Szürkék

Külső szemlélőként nézte a dolgokat. Maga sem tudta már mióta. Így volt ez mindenhol, valahányszor új helyre került, sosem fogadták be, mindig kivül állóként kezelték. Csendes és segítőkész volt, sosem vett részt a veszekedésekké fajuló vitákban, nem volt kenyere másokból gúnyt űzni, nem okozott neki örömöt, ha mást sírni látott. Mikor látott valakit, aki könnyei között összeroskadva tűrte, hogy mások céltáblája legyen, ő mndig odament, hogy vigasztalja, segítse. Mindig kezét nyújtotta az elesetteknek, soha le nem tért az igazság útjáról.

De most... most történt valami. Most nem érezte erősnek magát, fájt neki, hogy ennyire kitaszított, nem bírta elviselni már azt, hogy levegőnek nézik. Közéjük akart tartozni, velük tartani. Töprengeni kezdett, hogy mit kell ezért tennie, hogy többé ne érezze magát úgy, hogy ki lóg a sorból. Egyik ötlet a másik után, volt amit elvetett, volt amit hasznosítani tudott, mire végre készen állt arra, hogy megkezdje a "beilleszkedés hadműveletet". Rendesen elkészítette a házifeladatját és hogy a többieknek is feltűnjön kitette a pad szélére. Nem sokáig maradt észrevétlen, épp mellette haladt el egy lány, aki észre vette és azonnal el is kérte. A következő pillanatban már 4-5 lány ülte körül a füzetét és másolták a leckét, amint végeztek, már tovább is adták a következő csoportnak. És ő mosolygott, boldog volt, hogy hasznosnak érezhette magát, mint egy kölyök kutya a finom falatért, ő is úgy vetette rá magát az odavetett "Kösz"-re. Úgy érezte lebeg, hogy fürdik a boldogságban, de a következő szünetben már újra tudodmást sem vettek róla. Ekkor lépte meg a következő lépést, úgy hogy mindenki lássa, mentolos cukorkát húzott elő a zsebéből és a többiek, amint ezt látták, mint a szarkák csaptak le rá és nyújtották tenyerüket felé. S ő újra csak mosolygott, boldog volt, lebegett. De ezúttal sem tartott soká, pár üres mondat után a többiek egyedül hagyták. 

Magába roskadt. Magányosan a folyosó szegletében, sóvár szemekkel nézte a többieket és azt kívánta, bár csak ő is bent lenne a körben. Figyelte őket napokon keresztül, reménykedett, hogy felfigyelnek rá, hogy maguk közé hívják, de nem történt meg. Minden nap ugyanaz a forgatókönyv szerint zajlott, házifeladat és a cukorka, ilyenkor boldog volt, de már kezdte érezni, hogy ennek a boldogságnak keserű mellékíze van. Aztán egy nap össze szedte a bátorságát és elhívott egy lányt a Büfébe és vett neki kólát és sütit. Elbeszélgettek, hétköznapi dolgokról, semmi mély tartalom, csak üres közhelyek, s a következő szünetben a lány már újra azokkal volt, akikhez ő is szeretett volna tartozni. Az elkövetkező napokban, próbálkozott más lányokat is elhívni a Büfébe, de mindig minden ugyanúgy történt. Ő csak állt a folyosó szegletébe és nézte a többieket, akikhez tartozni szeretett volna. Hogy ne nézhessék szánalomra méltó lúzernek, többnyire valami könyvbe temetkezett, úgy tett mintha olvasna, de ő figyelt. Megfigyelte őket, mozdulataikat, szavaikat, mondataikat, hamarosan kiismerte őket, jobban ismerte őket, mint ők saját magukat! Undorodott tőlük, nem akart ilyen lenni, nem akart tucat lenni, nem akart nevetséges és ostoba lenni, mint ők! De a magány...

A magány újra és újra lesújtott rá, nehezen viselte, hogy levegőnek nézik, mintha nem is létezne. Aztán egy nap, fogta magát és odasétált ő is a körhöz, igaz csak a széléhez. Állt némán, nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe, egyrészt, mert a téma, nem éríntette meg a Lelkét, másrészt tudomást sem vettek róla, senki sem szólította meg. Mikor a csoport tovább ment, mondjuk a büféhez, ő szótlanul követte őket. Egyre kellemetlenül érezte magát, de hogy a látszatot fenn tartsa, ő is vett magának valamit, éppen ahogy a többiek. És ekkor felötlött benne a gondolat: mi lenne, ha azt csinálná, amit ők, úgy öltözne, azokról a dolgokról beszélne, eljárna oda szórakozni, ahova ők... Mindenben, de mindenben azonosulna velük... akkor talán... talán elfogadnák? Akkor lennének barátai? Nem lenne többé magányos? Elképzelte, hogy cigarettára gyújtva áll közöttük és kegyetlenkedve nevet a gyengébbek esetlenségén. Elképzelte, hogy egy füstös szórakozó helyen, részegen dülőngélve vihorázik, ezekkel a lányokkal. Elképzelte, hogy iskola után nem megy haza, hanem velük csavarog, megjátszva a nagymenőt, aki magasról lesajnálja a szülői szigort. Elképzelte és elfogta az undor... nem bírta elviselni ezeknek a lányoknak a jelenlétét, kegyetlenségüket, ürességüket. Nem akar ő ilyen lenni, inkább egyedül marad! Egy utolsó szánalommal telt pillantást vetett a kör felé, majd kisétált az iskola előtti parkba, tiszta levegőt akart belélegezni, a posvány után. És ahogy kiért, az egyik padon ülve egy zokogó lányt vett észre. Odament hozzá, leült mellé. Nem szólt egy szót sem, szavak és kérdések nélkül is érezte a belőle áradó fájdalmat. A lány felnézett könnyes szemével, rácsodálkozott és ő látta ezekben a szemekben, az elszántásgot, a bátorságot, hogy bármi történjék is, ha a Magányt kell társául választani, ám legyen, de ő sosem lesz Szürke átlag, tucat! ÉS ekkor megfogadta, hogy kitart ő is, és soha sem áll be körbe, marad körönkívül, de önmaga.

S ahogy ott ültek ketten a padon, nyílt az iskola ajtaja és kitódult rajta a Szürke tömeg. Mind egyforma, tucat lány, hangosan vihorásztak, arcukon értelemnek szemernyi szikrája sem, volt, üres tekintetük nem látott tovább az érdeknél, arcukról legfeljebb az önimádat volt leolvasható, a szeretetnek semmmi nyoma rajtuk. Amint elhaladtak a pad mellett, mind egyszerre, mintha egy jelre tennék, hangosan felröhögtek a másik két lány láttán, bántó megjegyzéseket téve, mentek tovább. A két lány ekkor összenézett és elmosolyodott, értették egymást, tudták, mit gondol a másikuk: Nem, nem! Én nem leszek Szürke! Nem akarok olyan lenni, mint ők! Nem állok be a sorba!